PULI KÖNNYEK


A Vénasszonyok Nyara véget ért, és nemcsak a vénasszonyok, de minden ember melegebb ruházat után néz, hiszen Minden Szentek suttogják hűvös leheletükkel, a fagyos évszak első talaj menti csapjai marják az anyaföldbe csikorgó fogukkal a tél első üzenetét. Ekkortájt kezdődik majd a téli torok korszaka is, csak előbb az emberek zarándokhelyekre bandukolnak, csendben gyertyáikkal, hogy az emlékezetükben élő halottakat megemlékezzék. Csend, hallgatag csend borul a tájra és a beszédes csendben csak a lobogó gyertyák pislákoló lángja hallik, néhol mécsesek fém fedele csörren a láng felett. Te ember, aki a teremtő jóvoltából és akaratából teremtettél, és ilyenkor eszedbe jut a múlandóság fájdalmas emléke, kérlek, gondolj a gyertyák, mécsesek fénye mellett azokra is, akiket saját akaratodból magad teremtettél.

Mikor megszülettem, akkor mindenki mosolygott, nevetett én pedig visítottam levegő után kapkodva torkom szakadtából. Mint újszülött csecsemő, aki az első levegő vételkor sír. Egész életemben megpróbáltam úgy élni, hogy majdan a sír felett én mosolyogva hagyjam el a földi létet és azok, akik ismertek a ravatalomnál mindenki sír. Nem sok több jelentésű szó van a színes magyar nyelvben, de egyikük, az egyik ilyen a sír, ami lehet ige, mint cselekvés és lehet főnév, mint azok temetkezési helye, akikre emlékezni kíván az emberiség. Sírok felett a Minden Szentek gyertyagyújtásra késztetik az embert, hogy emlékezzen, és a mécsesek fém fedele nemcsak a hűvös szél ellen véd a sírokon, hanem őrzi a lángot is, hogy az emlékezés legördülő könnyei nehogy eloltsák a fényét.

Nekünk Puliknak viszont nincs kézzel fogható sír-helyünk, ahová minden évben elzarándokolhatnának az emberek, megemlékezni rólunk, de nincs is rá szükség. Mi Pulik, akik évezred óta szolgáljuk az embert és lessük, ismerjük minden gondolatát, mi úgy vagyunk ezzel, hogy a testünk, mint e földi valónk lesz az enyészeté, de az elmúlás csakis a testünkre vonatkozik. Mint ahogy a vadmadarak csiripelése ott él tovább az erdő csendjében úgy mi Pulik is a tetteinkkel és cselekedeteinkkel élünk tovább az emberek emlékezetében, amióta világ a világ. Ott vagyunk minden gondolatban, minden mozdulatban és tekintetben, ami a Puliról szól. Hiszen mi másért élnénk, mint azért, hogy nektek embereknek a megelégedésére, örömére és jókedvére tegyünk. Ez az egész életünk és nemcsak az enyém, hanem a Pulié! Ott maradunk minden sóhajban és kacagásban, benne vagyunk a mosolyokban és a pillantásokban nemcsak évente egyszer, egy alkalommal, hanem nap mint nap. Ilyenkor Halottak Napján talán annyi a különbség, hogy azok az emberek, akik emlékeznek és valaha volt Puli a társuk, amikor gyertyát gyújtanak és a mécses fedelét a láng fölé helyezik, akkor azért is teszik, mert az emlékezés könnyei közül egy szem könnycsepp rólunk is szól. Értünk van. Megköszönni és Puli módon meghálálni már nem tudjuk, csak úgy, hogy az idő az emlékeket megszépíti és ti emberek, ahogy múlnak az évek, egyre inkább csak a jóra emlékeztek.

Mi tudjuk és érezzük, hiszen a Puli örök, mert mi titeket nemcsak ismerünk, hanem a kapocs, a kötődés a szívetek mélyén Puli és ember között elválaszthatatlan kötelék. Azt semmi földi halandóság nem képes elmulasztani. Mi, akik már a felhők fölül és a szivárványon túl kísérünk benneteket életutakon, mi ezt érezzük, és a szívünkkel látjuk is. Ne szégyelljétek az emlékeiteket, és ne bánjátok a könnyeiteket az emlékezés alkalmával, hiszen ez erőt ad nekünk. Erőt a minket követő nemzedékek számára, hisz a könnyetek értünk hull a földre és már nem a fájdalom fakasztja azokat, hanem az emlékezés. Mi sírni nem tudunk és talán nincs is sírunk, hisz nem is kell, mert ott vagyunk a könnyekben, a könnyeitekben. Értetek születtünk és értetek éltünk, értetek lettünk és értetek voltunk, így értetek is vagyunk, ez maga a Puli örökkévalóság.

Nem mondhatom, hogy ne sírj ember, mikor tudom, hogy azért sírsz, mert rám emlékezel. Nem mondhatom, hogy ne fájjon az, hogy a testem nincs már veled és nincs melletted, amikor nekem is fáj. Nem mondhatom, hogy ne gondolj rám, amikor én is folyton, örökké rád gondolok. Nem mondhatom, hogy ne emlékezz, amikor egész életemben azért éltem, hogy emlékezz rám. Nem mondhatom, hogy ne gyújts gyertyát, mikor a mécsesek fénye a felhők felett a szivárvány színével rám ragyog. Nem mondhatom, hogy ne szeress örökké, amikor azért teremtettél, hogy szerethesselek.

Tudom, hogy néha bosszankodtál miattam, de a csínytevés is csak azért volt, hogy később legyen mire emlékezned, ha eszedbe jutok. Tudom, hogy megvédtél és oltalmaztál és tudom, hogy mindent megtettél értem, hiszen egész életemben téged szolgáltalak. Tudom, hogy a roskadt öregkorom már kifacsarta a szívedet, és talán amíg tartott össze is gyűrte a lepedőt a markodtól a párnád alatt, de a Puli maga az élet és ezért az elmúlása fájdalom. Később, ahogy az őszi lehullott faleveleket söpröd az udvaron, már csak az emlékeim maradnak meg a képzeletedben, hogy amit összesöpörtél azt segítettem széthordani az őszi szélnek még akkor is, ha öreg és fáradt vagyok. Napokig nézted, hogy a vén medve a hideg beköszöntével már egyre többet vackol. Minden bántó, amit az emberektől kaptam egy újabb koporsó szög a síromon és tudom, hogy a simogató szavaid, amik azért is voltak, hogy kihúzzanak egy-egy ilyen szöget folyton, versenyre keltek koporsószög emlékeimmel, de sok volt már az életem. Túl sok és túl gyors, ahhoz, hogy követhessem. Nagyon boldog gyerekkorom volt és utolsó hónapjaim megszépítetted, hogy a rosszat elfelejtsem. Csak a Puli képes a rosszat felejteni, hisz erre még az ember sem képes. Ezért hagyhatta el a lelkem a testemet! Mert a Puli lelke méltatlan egy meggyötört testhez, hisz a Puli lelke örök! Örök, mert ott él tovább az emberekben. Azokban is, akik meggyötörték és azokban is, akik szerették. A Puli lelke független a földi léttől, hisz azok lelkébe vésődött, akik teremtették. Nem holmi karcolatok múló, enyésző tárgyakon, hanem mélyebbek és erősebbek, mint a sírkőbe vésett szavak, hisz az emberek szívébe íródott.

Mégis arra kérlek, téged Ember, hogy ilyenkor ősz tájékán, amikor a Minden Szentek fagyos lehelete a talajba marja első lombhullató lépteit, hogy ha a halottaidra emlékezel, akkor jussak eszedbe én is. Aki érted éltem és érted vagyok. Vagyok, mert a felhők mögül a szivárvány csúcsán üldögélve nézek le rád, és jobban látlak, mintha még ott ülnék hozzád simulva a lábaidnál. Nem kell értem gyertyát sem gyújtanod, elég egy, egyetlen egy gondolat és tudni, érezni fogom. Mert azért teremtettél, hogy érezzem a gondolataid, így érzem akkor is, mikor már nem melletted vagyok, hanem veled. A gondolataidban. Aztán úgyis elmúlik az éj és másnap már a Vénasszonyok Nyara ismét felmelegíti a földet, még a tél előtt. A tél bár hideg és fagyos, de mégsem képes megdermeszteni a könnyeket, amik értem hullnak. Mert a Puli nem tud sírni, de nincs is rá szükség, hisz benne van az ember könnyeiben. A Puli emlék sír felett!