VÉGRENDELET

 

A régi gazdálkodástól zsibongó udvar és az öreg ház kihalt. Csak Imre bácsi menye jelent meg minden áldott nap, hogy a Pulit és a macskákat megetesse. Esténként, mikor Bodri már nem bírta cérnával, akkor égtelen vonyításba kezdett, pedig a Puli ritkán vonyít, inkább csahol és vakkant, kivéve ha mérhetetlen nagy bánata van. Hogyne lett volna bánata, mikor élete minden óráját az öreggel töltötte, aki valamiért csaknem akar haza jönni. Bár érezte mikor az a szirénázó kocsi megállt odakint a kapu előtt, érezte az idős társán, hogy valami nagy baj van, de azzal nyugtatta magát napról napra, hogy majdcsak hazajön vagy vissza hozzák. Nem így történt, mert Imre bácsi nem tér vissza soha többé. Ezt ő, az örök társ, az értelmes Puli napok múlva értette meg és mikor a húszfilléres leesett a tudatában, mikor felfogta, hogy ő mostantól teljesen egyedül marad, akkor csak sírt és sírt éjszakánként vonyítva bánatában, zengett belé az egész utca.

  Tennem kellett valamit, hisz emlékszem mikor kiskölyökként az öregnek adtam, akkor megígértem, hogy gondoskodom a sorsáról. Imre bácsi menyével meg is beszéltem a dolgot, hogy Bodrinak gazdát kerítek, majd lefotóztam, hogy lássák miféle szép Puli maradt árván egy szomorú családi esemény miatt. Pár nap múlva kaptam is egy megkeresést, az üzenet messziről, a főváros mellől Pécelről érkezett. Nem kellett hát sokat várnia Bodrinak új otthonára, hiszen formás férfivá cseperedett és talán nem is bírta volna már sokáig az egyedüllétet. A Puli legfőbb ellensége a magány. Az emberközelivé nevelt Puli is, de az egész fajta évezredek alatt fokozatosan vált az ember szolgálójává, társává. És, mint a magyar ember a Puli is megőrül az egyedüllétben, természete, jelleme elsikkad, elveszik. Kovács Petronella és szülei tudták ezt jól, hiszen a családban két Puli is volt, az egyikük egy koros, öreg kan, Góbéfalvi Kolomp. Nellinek esett meg a szíve a hír láttán, hogy Bodri gazdát keres. Hamarosan telefonált is és mindent egyeztettünk.

  Az utazást Bodri jól viselte, bár a főváros déli részéhez érkezve már kicsit türelmetlen volt, ráadásul innentől felült, hogy nézelődjön. Alföldi Puli volt, aki a dél-alföldi falu utcájából soha ki sem mozdult. Sándorfalván, az Aradi utca óta pillanatok alatt kitágult a világ és egészen a fővárosig unottan, megszokott közönnyel nézte egy darabig a szántóföldeket, legelőket. Ahogy az orra Budapest keleti oldalán erdőket szimatolt rögtön felült. Csodálkozva és fejét tekergetve nézte az emelkedőket, szűkebb kanyarokat az erdők között. Füle a zsivajhoz sem szokott hozzá, hiszen hol volt az utcájában ekkora fülsüketítő forgalom. De az utat jól viselte és ahogy az autó megállt Pécel szélében toporogni kezdett. Nellivel ott beszéltünk meg találkozót és mi sem lett volna alkalmasabb hely, mint Pécel déli részén egy tér, ahol a buszfordulónak alakítottak ki helyet.

  Kicsit csöpörgősre fordult az idő, a borult égen sötét felhők gyülekeztek, késő délutánra járt már, mikor Nelli a munkából a térre sietett. És mintha Bodrival egymásnak lettek volna teremtve, ugrott a nyakába a Puli. Bodri első perctől kezdve kiprovokálta a simogatást, hogy Nelli kezét a buksiján nyugtassa. Mintha a természete súgta volna meg, ösztönszerűen, hogy mi fog következni, szívesen kötődött volna a lányhoz első pillanattól kezdve. Pécel túlsó végén a vasúti átjáró és a település központján túl egy mellékutcában lakott a család, aki méhészkedéssel és kertészkedéssel foglalkozott. Góbéfalvi Kolomp volt a parancsnok az udvaron és az ő fennhatósága alá tartozott minden vendég is. Öreg, zsémbes, házsártos kan volt már és ahogy illik rámorrant az idegen Pulira. Nem látott benne potenciális veszélyt, riválist a tekintélyére nézve, de jobbnak látta mindjárt a kezdet kezdetén tisztába tenni ezt a jövevénnyel és így is volt ez annak rendje és módja szerint. A rácsos kapun belépve letisztázták rögtön az erőviszonyokat. Bodri sosem volt kötekedős, verekedő, sőt még tolakodó sem, pláne most az idegen helyen. Behódolt az öreg parancsnoknak viszont a mellette élő fiatal Puli lány nagyon érdekelte, ez azonban szintén az öreg kan birodalmába tartozott. Mintha már évek óta ott élne a betonozott udvaron keresztül a ház előtti virágoskert mellett felcammogott a lépcsőn és a bejárati ajtó elé ült. Soha életében nem volt lakáskutya, Imre bácsi nem engedte be. Mégis most érezte, hogy ezt itt lehet, hiszen a másik két Puli is bejárt néha-néha. A házban a beszélgetés alatt néhányszor még az öreg rá-rá mordult az új jövevényre, Bodrira, de ez már korántsem volt olyan méreggel teli, sokkal inkább az udvaron történtek megerősítése. Bodri viszont örült, hogy végre emberek között lehet, akik figyelnek rá és nem kell napjait szomorú egyedüllétben töltenie.

  A búcsúzás nem volt fájdalmas és érzelmes. Bodrinak én nem jelentettem sokat, csak egy szomszédot a sok közül. Nekem annál jobban és annál többet, de ahogy tartottam hazafelé az úton inkább öröm volt ez, hogy Bodri megtalálta végső nyugalmát a világban, szerető otthonra lelt. Nellivel ritkán bár, de tartjuk a kapcsolatot és jó hallani, ha a Bodri rossz fát tesz a tűzre, mert a sorsa úgy alakult, hogy mindezt ma is megteheti. Álltam a szavam és Imre bácsi utolsó jószágja boldogságban tölti napjait, igaz messze-messze tőle, talán az öregnek halovány emléke van már meg Bodri mozdulataiban, de a helyét átvette a szeretet, ami nem más, mint Nelli és családja, Bodri családja is.

  És mikor az ember már megnyugodhat, mikor azt hiszi minden a legnagyobb rendben van, akkor jön egy fordulat. Bodri az öreg, tizenéves kannal csak nem akart dűlőre jutni. Az apró morgások nézeteltérések egy időre elmúltak, de aztán annál erősebben törtek elő. Egy kutya, különösen a Puli soha nem felejt! Néha azt hihetjük, hogy túltette magát a dolgokon, de akkor a legváratlanabb időpontban veszi elő régi sérelmeit. A két kan elraktározta magában a nézeteltérését, Kolomp a gazda, Bodri az új család érdekében felfüggesztette a dolgot, viszont amint a beilleszkedés nagyjából megtörtént elhozakodta újra. És újra és újra. Egy Puli olyan, mint a gazdája. Öntudatlanul is átveszi annak szokásait, érzelmeit. Bodri megszokta, hogy kicsi korától egyedül él. Az egyedüllét mellett nem kellett alkalmazkodnia más kutyákhoz és mint az egyke gyermek ő volt az udvaron a középpontban. Imre bácsi nem kényeztette el, sokkal inkább a sors hozta úgy, hogy a házban a kutyát csakis Bodri jelentette. Aki jól emlékezetébe véste azt is, hogy az öregnek voltak tyúkjai, illetve cirmos macskából legalább három. Mivel ő volt a péceli házban az új renitens, illetve a másik kan korosabb, tapasztaltabb Puli volt, ezért az attól kapott dorgálásokat, összetűzéseket a tyúkokon, macskákon élte ki. De Nelli családja felelősséget vállalt a Puliért, gondoskodásába vette. Eképpen a felmerülő helyzet megoldásának nem azt látták, hogy visszacsapják, visszaadják Bodrit, hanem ők maguk új családot kerestek neki.

  A mennyországról hivatalos beszámoló ezidáig a Földre még nem érkezett, hiszen onnan még senki nem tért vissza. Az ember mégis elképzeli egy-egy szívbemarkoló esemény megélésekor, hogy milyen lehet. Talán egy boldog gyümölcsöskert, örömteli liget, de biztosan mindenkinek más és más. Aszerint, hogy életében mi volt az, amiben a legjobban érezte magát. Ahol nem volt gond, probléma és fájdalom, amikor boldogan élt. Bodri számára ez Sándorfalván azt az időszakot jelentette, amikor növendék korában egyszem kutyaként az udvar határai kitágultak, öreg barátja, hű társa kinyitotta neki a kertkaput. Úgysem bírta vénségére már művelni a kertet, legalább az elburjánzott gyümölcsfák között a Puli nyargalászhatott. Bodri pedig, mint a fékevesztett telivér rótta a köröket boldogságtól vigyorgó ábrázattal, néha-néha beellenőrzőtt a gazdasági udvar jószágjai közé, hogy azért a gazda lássa, attól, hogy ő most örömködik hivatása teljes tudatában van. Ahogy szaladt a sándorfalvi homokon úgy hírtelen furcsa hangra lett figyelmes. Tehén bődült a háta mögött az istállóból és mintha a homok sem lenne már annyira homok. A Pécel melletti tanyán a gyümölcsöskert mellett tehenek kérőztek az istálló párájában. Bodri az ajtóba feküdt, hogy boldogságfutását kicsit kipihenje. Nelli nemrég járt itt családjával, hogy buksiját megsimogassa, majd elmentek, de a simogató érzés ezzel nem múlt el, hiszen az udvarban a pici gyermek megtette ezt napjában többször is. Csak vele, hisz az udvarban más kutya, aki fegyelmezze, sérelmezze nincs. És csakúgy, mint kölyökkorában most is, mire kilihegte magát újra futásnak indult, hisz a gyümölcsöskertben Pécel mellett még nagyobb volt a tér, mint Sándorfalván az öreg kertjében. De talán érzi is, gondolja azt, hogy a felhők felett csoszogó, apró léptű hajlott barátja, az ember, aki felnevelte látja ezt és ott a fenti kertkapuban sápadt, halovány arcával elégedetten bólogat…